A földbe vert lábú ágy, a dikó is szinte napjainkig használatos szegényparaszti hajlékokban, félreeső tanyákon. Az asztalosmestertől rendelt, vásárolt ágy csak a 19. században vált általánossá a köznép körében. Az átlagos parasztházban ekkor is legfeljebb csak két ágy volt. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja sárpadon, lócapadon, a kemencesarokban, szalmaágyon, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált.

Előfordult, hogy a fiatal pár az első gyermek megszületéséig a kamrában aludt, más helyeken pedig nyáron többnyire a padláson töltötte az éjszakát. De ahogy gyarapodott a család, aludtak hálókamrában, az istállóban vagy a pitvarban is, nyári melegben a csűrben, fészerben, a széna- és szalmakazlak tövében, szénapadláson éjszakáztak. „Nyáron a gazda a tornácban levő ágyon alszik, a legényfiú az istállóban, a gazdasszony és nagyobb lánya a konyha küszöbén, legfeljebb az apró gyerekek alusznak a sutban, hogy reggel láb alatt ne legyenek a korán kelő szülőknek.” – írja egy visszaemlékezésben valaki.

Szülés után a menyecske a szobában hált. A gyermekágyas fekvőhelyét a múlt században ritka szövésű házivászonból, ún. szúnyoghálóval kerítették el, aminek szemmel verést, rontást elhárító szerepet tulajdonítottak. Idős, beteg családtag a szobában rendszerint az ajtó mögötti ágyon, az ún. vacokban hált, ahol napközben a gyermekek heverésztek, játszadoztak.

A kisgyermek egyéves koráig bölcsőben, szegény családban a szülők ágya mellett padra vagy székre helyezett kis teknőben aludt. Kisingbe öltöztették, majd szorosan végigpólyázták, azt tartván, hogy így egészségesebben fejlődnek a gyermek csontjai, s nem karmolja össze magát. A pólyapárna lazábbra tömött, négyzetes vánkos volt, amire átlósan fektették a gyermeket, majd három sarkát ráhajtva, pántlikával, madzaggal körbekötötték. A talpas vagy állványos függőbölcsőbe először szalmát tettek, majd egy vászonlepedővel fedték le, erre helyezték a csecsemőt. Sokszor még egy pólyakötővel is rögzítették a bölcső oldalához a bepólyázott babát.

Ahogy nőtt a kisgyerek, a kemencekuckóba vagy a kemencepadka és az ágy közé készített kiságyra került, ahol rendszerint ketten is elfértek. Országszerte elterjedt a széles körben tolinak, tolóágynak nevezett, deszkákból összeszegelt, négy keréken guruló, ládaszerű fekvőhely, amelyet nappalra az ágy alá toltak. Benne szalmán vagy szalmazsákon szükség szerint három-négy-öt, 8-12 éves gyermek is aludt. Pokróccal, kabáttal takaróztak. A lányok és fiúk iskoláskorig, néhol 8-10 éves korukig is együtt aludtak.

Amikor a toliból kinőttek, a szobabeli másik ágy lett a fekvőhelyük. Ebbe a hálóágyba szalmazsákot vagy pusztán szalmát tettek, arra pokróc, fehér vászonlepedő, módos családban a lepedő alá tollal tömött, puha derékalj is került. Ahol kisgyermekek aludtak, sűrűn, néhol havonta új szalmát tettek az ágyba. A párnákat libatollal, ahol arra nem telt, tyúktollal, a dunnát libapehellyel töltötték meg. Bolhák ellen az ágy alá szokás volt vadkendert tenni, mert annak a szagától „elvadultak”.

A fiúk 12. életévük betöltése után rendszeresen az istállóban aludtak. Fekvőhelyük a lóistállóban, a lovak faránál ácsolt karólábas ágy, a szénatartó vagy a gerendák alatt készített priccs volt.

A mai értelemben vett kényelmes pihenés, alvás többnyire ismeretlen volt a parasztok otthonaiban. Módos gazdahelyen a 20. század elejétől az ember és az asszony külön ágyban aludt, náluk a családtagok is hamarabb jutottak külön fekvőhelyhez, és ehhez hozzátartozott a puha derékalj is.

A mai babaágyneműk, kiságyak története valahol itt kezdődik, vagyis az emberiség történetében még nagyon új találmány a gumis lepedő, a baldachin vagy a fejvédő…